Mi az ami Téged megállít? Fáradtság vagy nincs elég energiád? A pénz hiánya? Sokáig tart a munka? Nem! Az egyetlen ami megállít a céljaid elérésében az Te magad vagy. 

Elmesélek nektek egy történetet, a saját történetemet. Pár évvel ezelőtt, csak egy törékeny és visszahúzódó lány voltam. Már gyerekkorom óta küzdősportolni akartam, először a szüleim nem engedték, azzal a címszóval hogy ez túl fiús, biztos nem fogsz ilyet csinálni, inkább táncolj. Ki is próbáltam több táncot is, sőt sok más sportot is. Végig azon voltam hogy megtaláljam azt a sportot ami igazán szeretek, amit szívvel lélekkel csinálok és nem fáradtság, másrészt pedig tartozni akartam valahova, egy csapathoz. 
Ahogy telt az idő én egyre idősebb lettem és már nem kellett a szüleim beleegyezése abba hogy kipróbáljam a küzdősprtokat. Elmondtam a barátaimnak az ötletet és mindenki kinevetett, azt mondták mit akarok én egy ilyen sporttól, nevetséges vagyok, a saját anyám azt mondta hogy neki mindegy, majd úgyis megunom ezt is. Majd találtam is egy taekwondo csapatot a kisvárosban ahol éltem. Nagyon izgultam az első edzés előtt, többször megfordult a fejemben hogy inkább el se megyek, főleg hogy nem kísért el senki, csak egymagamban vágtam neki. Az volt bennem hogy mit fognak majd gondolni rólam, odaállít egy vézna "kislány", tényleg nevetséges vagyok. Majd megvolt az első edzés. Az izomzatom kb a nullán lehetett szóval másnap járni is alig bírtam az izomláztól, komolyan úgy mozogtam mint egy mozgássérült. De én akkor ott az első edzésen olyan szerelmes lettem, hatalmas mosollyal jöttem ki onnan. Az izmaim, főleg a lábamon be is gyulladtak a hirtelen megerőltetéstől, de akkor még nem értettem nagyon a dologhoz és annyira nem is érdekelt mert szerelmes voltam, alig vártam a következő edzést. 
Teltek az évek és én még mindig nem hagytam abba, a szüleim többször próbáltak lebeszélni a dologról, de nem hagytam abba. Jöttek az övvizsgák és egyre feljebb értem a ranglétrán, míg végül lehagytam mindenkit, még azokat a középkorú férfiakat is akik sokkal régebb óta edzettek ott mint én. Így én lettem a legmagasabb övű a csapatban. Ezután azok az emberek akik kinevettek mind elismertek és gratuláltak, a szüleim pedig elkezdtek támogatni. Majd eljött az a nap amikor már én segítettem a többieknek felkészülni a vizsgákra. Engem pedig minden vizsgán kiemeltek, többször duplát is ugrottam az övfokozatok között ( egy övvizsgán általában mindenki a következő fokozatú övért vizsgázik és azt is kapja meg, viszont ha valaki nagyon jól teljesít akkor megelőlegezik neki az azutánit is, szóval duplát ugrik). Mondanom sem kell hogy senki sem gondolta volna ezt rólam. 
Egy napon beszélgettem az edzőmmel és elmesélte nekem hogy amikor először elmentem edzésre, ami már több éve volt, először azt se gondolta volna hogy a következő edzésre elmegyek egyáltalán, mert egy béna, vékony kislány voltam, fel se figyelt rám mert úgy volt vele úgyis kihullok (mert nagyon sok az olyan aki csak komolytalanul elmegy egy edzésre és soha többé nem látjuk). Aztán teltek az edzések és én rendszeresen ott voltam mindig és meglátta hogy ez a véremben van. Azt mondta hogy odamentem egy félős kislányként és most egy erős nő áll vele szembe, sose gondolta volna hogy pár év alatt mindenkit lehagyok és én leszek a legmagasabb övű a csapatban. Miből lesz a cserebogár. Majd hozzátette hogy milyen büszke rám és hogy mindenkinek elmeséli a történetemet és azt hogy mire is vagyok képes. Borzasztóan jól estek a szavai, különösen hogy mára Ő egy nagyon fontos ember lett az életemben, szinte mintha az Apám lenne. Rengeteget tanultam tőle, nagyon sok mindenre megtanított és megmutatta, hogy mire vagyok képes. Olyan dolgokat hozott ki belőlem, amire életemben nem gondoltam hogy én képes leszek és rengeteget tett azért hogy ma az az ember legyek aki ezért pedig nem lehetek elég hálás. Hálás vagyok azért is hogy megtalálhattam azt a csapatot akihez most tartozok, mára már a második családommá váltak és nagyon szerencsésnek tekintem magamat amiért megismerhettem őket. 
Persze, nekem is voltak nehéz napok vagy időszakok, amikor semmi erőm nem volt még elmenni edzeni egyet este. Volt hogy borzasztóan összetörték a szívemet de csak azért is elmentem az aznapi edzésre, egyrészt azért is mert arra a másfél órára minden eltűnt a külvilágból, csak én voltam és a csapattársaim a teremben, semmi más nem számított, csak ami akkor és ott történt. Akármi probléma volt, legyen az családi vagy szerelmi vagy tényleg akármi, az segített a leginkább hogy elmehettem edzésre és kiadhattam magamból mindent. Sokszor volt hogy edzés végén lelkiztünk kicsit az edzőmmel és ő még akkor is felkapart a földről ha a legrosszabb passzban is voltam. 
Már túl vagyok nagyon sok vizsgán és egy nemzetközi bajnokságon is, de még messze a cél és sok minden áll előttem, de úgy gondolom a történetem jó példa lehet mindazoknak akik félnek elindulni, akik nem hisznek magukban vagy bárkinek akinek egy kis motivációra van szüksége. 

Kívánom mindenkinek hogy meg tudja találni azt a sportot vagy hobbit amibe ennyire szerelmes lehet és azt a csapatot ami a második családja lehet és amikor köztük van akkor kicsit haza is tér. Mert a családot nem a vér határozza meg, hanem az, hogy ki nyújtja feléd a kezét, amikor a legnagyobb szükséged van rá. 

Egy szóval, köszönöm! 

(Kép a nemzetközi bajnokságról)