A mai téma egy személyes tapasztalat következtében fogalmazódott meg bennem.

Amikor kicsi voltam, úgy voltam a dolgokkal, hogy amit én eltervezek az életemmel kapcsolatban, az biztos úgy is lesz. De akkor még nem tudtam, hogy ez közel sem ennyire egyszerű. Azóta megtapasztaltam, hogy mindig vannak kissebb nagyobb nehézségek és bizony nem szabad attól megijedni, ha az élet olyan helyzeteket hoz, ami számunka nagyon váratlan. Én középiskola után egy grafika okj-re mentem. Viszont a második év elején bizonyos okokból fel kellett függesztenem a tanulói jogviszonyomat. Közben pedig arra is rájöttem, hogy amúgy én nem a grafikával szeretnék foglalkozni, hanem pszichológiát akarok tanulni. A családom ezt a hirtelen váltást és a suli szüneteltetését először kicsit tragédiaként élte meg szerintem, de egy hosszú beszélgetés után ezt megértették. Kivéve apukámat. Aki telefonban vágta a fejemhez hogy Ő már pontosan ismer (úgy, hogy szüetésem óta sosem volt mellettem, a válás előtt és utána sem) és tudja hogy úgysem csinálom végig mert nem lesz soha elég kitartásom, másrészt azért sem mert én nem vagyok oda elég okos és elég jó. Nagyon sok ilyen vágott még a fejemhez. Szerintem nem kell mondanom hogy ez mennyire rosszul esett. 
Először borzalmasan elkeseredtem és nagyon fájt. Majd amikor összeszedtem magamat, úgy döntöttem nekem itt és ennyi elég a folyamatos becsmérlésből amit gyerekkorom óta kell hallgatnom. Sose volt mellettem és sose számíthattam rá, csak a leépítő szavakat kaptam mindig is amit nem kötelességem elvilseni. Igenis meg fogom csinálni, minden nap órákat készülök az emelt töri érettségire (mert kötelező egy emelt, ami nekem még hiányzik) és igenis meg fogom csinálni. Senkinek sincs joga lerobolni az önbecsülésünket és azt éreztetni velünk, hogy sosem lehetünk azok, akik igazán lenni akarunk, még egy családtagnak sincs jogosultsága erre. Nem kötelező senkinek részt vennie az életemben, azt pedig főleg nem hagyom, hogy valaki így visszafogjon.